„Visszakozni pedig nem fogok’’
Pár héttel ezelőtt a zentai piactéren Recskó László arra kért, írjam meg a Hét Napban, miként bukhatott meg pillanatok alatt egykoron Fajka Nándor (1927—2000), Zenta talán legsikeresebb polgármestere. Recskó csak annyit tudott Fajkáról, hogy a cukorgyár létrejötte és a zentai futballistáknak a szerb ligában csodával határos módon megszerzett bajnoki címe kizárólag az ő érdeme volt.
Óhajának könnyen eleget tehetek, mert Fajka Nándor 1941 és 1944 között osztálytársam. Három évvel volt idősebb nálam, az osztály csapatkapitányának tartottuk. Ő volt a legjobb futballista, a gyengéket védelmező, legbátrabb legény, és a város egyetlen gimnáziumból kicsapott diákja. 1944 tavaszán, egy hittanórán dr. Lehmayer József hitoktató megpofozta az egyik kisdiákot, mert elakadt a Mi Atyánk mondásában. A harmadik vagy a negyedik pofon után a tanuló a földre esett. Fajka ekkor felállt, és megkérte az oktatót, ne verje tovább a vékonydongájú, megrémült fiút.
— Hogy mersz engem oktatni? — kérdezte Lehmayer, és Fajka elé állt. Nándor, aki öklözni a zentai kiserdőben tanult, nemigen teketóriázott, leterítette a különben is közutálatnak ,,örvendő’’ papot. Másnap kizárták Fajkát az ország minden tanintézményéből, és szétváltak útjaink.
1958-ban a zentai járás alelnöke volt. Maga mellé vett az intézménybe, mondván: Te leszel a Joker. Az irodád a pingpongklubban lesz, a fizetést itt kapod, s ha kellesz, majd megtalállak.
Először a cukorgyár építése közben voltam a jobb keze.
— Szedd össze, és hozd haza az országban élő magyar mérnököket! Vedd tudomásul, hogy a város nemzetiségi aránya 85:15. Pontosabban 82 százalék a magyar és 18 százalék a szerb. Ilyen arányban oszlik majd meg a zentai cukorgyár leendő vezetői kara. (A zsidók és a németek már nem szerepeltek a névsorban, mert elvitte őket az auschwitzi vonat meg a kitelepítés.)
Miután ez megtörtént, tizennyolc évig békén hagyott, majd ugyanilyen nemzetiségi kulcs alapján kellett összeszednem azokat a labdarúgókat, akik a végén elnyerték a szerb liga bajnoki címét.
Én időközben újságíró lettem Újvidéken, ő pedig ápolgatta, csiszolgatta politikai karrierjét. Az egyszerű emberek kedvelték, a zentai szerbség is dűlőzött vele, a betelepültek azonban kifejezetten utálták, és féltek is tőle. Kiskirállyá lett a komitében meg a polgármesteri székben is. A sikeres emberek végzete azonban őt is elérte. Feledte a népi mondást: a jegenyefák nem nőnek az égig. Legszűkebb baráti körben azt mondta: rendet teremtek a legnagyobb vállalatban, azaz a kombinátban is. A majd 2000-es, szinte tiszta magyar közösséget négy nyakkendős, újvidéki szerb vezeti — ezen változtatni kell. És változtatott is. Menesztették az inkább liberális, mintsem nacionalista igazgatóságot. Egyik tagjukat, Ivošt, jól ismertem, mert a bátyja a jugoszláv labdarúgó-válogatott tagja volt. Ő egy nap megállított, és ezt mondta: „Közöld a barátoddal, Fajkával, hogy ennek a meccsnek még lesz folytatása. Ő csak a vajdasági miniszterelnökkel, Nagy Ferivel van jóban, mi pedig az ország belügyminiszterével is.”
Az újságírók munkahelyén, a deszkben, egy napon a főszerkesztő társaságában megjelent Nagy Ferenc. Megállt az íróasztalomnál, s így szólt: ,,Rakd le a pennád, és a kocsimmal meg a sofőrömmel indulj Zentára. Közöld Fajka Nándorral, hogy meg vannak számlálva a napjai, de ha önbírálatot gyakorol, megmenekülhet. Ha nem teljesíti az óhajomat, holnaptól kezdve örök időkre bukott ember lesz, és politikailag soha senki sem támaszthatja fel.’’
A költőt szabadon idézve: „Egész úton Zenta felé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott druszám...” Persze, az eszembe se jutott, hogy elzárkózhat előlem. Üdvözöltem a titkárnőt, mondván, Fajkához jöttem. Ő felugrott, és az ajtó meg közém állva kérlelni kezdett: ,,János, senki nem mehet be, és ha veled kivételt teszek, az az állásomba kerülhet. Senkivel sem akar találkozni.’’ Hát én ezt megakadályozom, gondoltam magamban, és megkértem a titkárnőt, hozzon egy pohár bodzalét. Míg kisietett a folyosóra, én besétáltam a tilosba, azaz az ülésterembe.
Fajka éppen szónokolt, a többiek meg jegyzeteltek, mert tudták: a polgármester az ülés végén „visszakérdez”.
— Üzenem annak, aki ideküldött — szólt oda hozzám —, hogy visszakozni pedig nem fogok. Most siess Újvidékre, és ne zavard a fejtágítást.
Másnap lehullott a pallos, és a politikai palettáról eltűnt a Fajka név.
Az Oroszlán pedig alantas munkát (labdarúgóedző, tanár, banktisztviselő) végzett nyugdíjazásáig, és örök dep-resszió kísérte útját a zentai felsővárosi temetőig.
