Ugrás a tartalomra

Szinte együtt lélegeztek

Szabadkán hangversenyezett a Zágrábi Vonósnégyes

November 12-én a több mint kilencvenéves múltra visszatekintő Zágrábi Vonósnégyes adott hangversenyt a szabadkai városháza tanácstermében.

Az együttes tagjai: Szergej Evszejev, Hrvoje és Davor Philips, valamint Martin Jordan. Műsorukon a következő művek szerepeltek: Kuljerić: Song, Beethoven: G-dúr vonósnégyes op. 18/2, Csajkovszkij: F-dúr vonósnégyes op. 22.

A világhírű kamaraegyüttes már emberemlékezet óta nem járt Szabadkán, így érthető a nagy érdeklődés, melyet a beharangozott hangverseny a komolyzene kedvelőinek körében kiváltott.

A Zágrábi Vonósnégyes tagjai az elmúlt évtizedek során természetesen többször cserélődtek, egy ideig például a szabadkai Szegedi Sándor ült az elsőhegedűs székében. A kvartett jelenlegi felállásában csupa fiatal muzsikusokból áll, ami arra enged következtetni, hogy újabb cserére rövid időn belül nem fog sor kerülni.

Egy ilyen nagy múltú együttesben játszani komoly feladatot jelent, hiszen az elődök által elért színvonalat mindenképpen tartani kell, a hírnév kötelez. Művészeink ennek a feladatnak teljes egészében eleget tettek, nem hoztak szégyent a nagy elődökre, sőt!

Műsorukon két klasszikus művön kívül egy horvát zeneszerző alkotása is szerepelt, ezt hallottuk először. Mondhatni, hogy tipikus 20. századi kompozíció, amely tartalmazza mindazokat a modern eszközöket, amelyekkel egy mai komponistának élnie kell.

Az előadók meggyőzően tolmácsolták ezt az egytételes művet, amelynek ősbemutatója 1981-ben volt. Egyedül a sok lapozás hatott zavarólag, amire valószínűleg azért volt szükség, mert a zenészek a partitúrából játszottak, vagyis nemcsak a saját stimmük, hanem három társuk szólama is előttük volt a kottapapíroson.

Beethoven fent említett vonósnégyese gyakran hallható (ha másutt nem, akkor a YouTube-on). Ami a zágrábi művészek előadásában elsőként kellemesen meglepett, az a tempóválasztás.

Szigorúan ragaszkodtak a német mester eredeti utasításaihoz, és egyáltalán nem arra törekedtek, hogy például mindenkinél gyorsabban játsszák a gyors tételeket. Helyesen értelmeztek minden frázist, és a dinamikát is tökéletesen betartották.

Különösen tetszett, ahogy a decrescendókat, tehát az elhalkulásokat csinálták. Erre szokás mondani, hogy szinte együtt lélegeztek. Az intonálás körül sem volt hiba, kristálytisztán szólt minden hang, minden akkord.

De hát ezek olyan követelmények, amelyek egy ilyen híres vonósnégyes esetében magától értetődőek. Megítélésem szerint némelykor túl halknak tűnt a második hegedűs, s én még azt is elvárnám, hogy egy kvartettben mind a négy zenész egyforma sebességgel vibráljon. Különösen a két szélső muzsikus, a csellista és a prímhegedűs között igen jelentős volt a különbség a vibrátójuk gyorsaságát illetően.

Ugyancsak zavart, hogy az elsőhegedűs a staccatókat – a rövid hangokat – a többiektől eltérő módon, a vonót a húrhoz verdesve, finomabban szólva, a vonóval a húrt pofozgatva szólaltatta meg.

Persze, könnyen érthetővé válik a játékmódban tapasztalt különbség, ha tudjuk, hogy az együttes többi tagjától eltérően ő nem a zágrábi, hanem a moszkvai zeneakadémián sajátította el a hegedülés művészetét.

Csajkovszkij kvartettjének megszólaltatásában már keresve sem lehetett hibát találni: a prímhegedűs vibrátója mintha gyorsabbá vált volna, a staccatói sem ütöttek el a többiekétől, és persze a zavaró lapozások is régen megszűntek.

Mindent egybevetve remek zeneműveket hallottunk kiváló művészek előadásában, zenélésükből szinte áradt a melegség. A fenti észrevételeket pedig nem kell túl komolyan venni, megeshet, hogy csak e sorok íróját zavarták a felsorolt hiányosságok. (Világhírű előadók esetében a kritikus is jobban kihegyezi a tollát.)

A zúgó tapsviharra a Beethoven-kvartett harmadik tételének megismétlésével válaszoltak a zágrábi művészek.

A hangverseny az Electe és a Vajdasági Horvátok Kulturális Intézetének (Zavod za kulturu vojvođanskih Hrvata) közös szervezésében került megrendezésre.

Szerző (Forrás)
Magyar Szó, Pekár Tibor
Többi hír