Ugrás a tartalomra

Őszi emlék

Sétálok az erdőben, élvezem az avar illatát, a színek gazdagságát. A nap már lemenőben van, az ég alja csodás tónusokban pompázik. Hirtelen megremeg a levegő, elhallgatnak a madarak, pillanatokig csend — majd ismét mély basszustól visszhangzik a táj. Barcognak a dámbikák!

Legutóbb néhány éve lőttem dámbikát nem messze ettől a helytől. Nem azért mentem ki azon a délutánon, hogy lőjek, a vége mégiscsak az lett. Mindjárt elmondom azt is, hogy miért!
A dámok párzási időszakának kezdetén többször jártunk a terepen, mert elkelt a figyelem. Ez idő tájt ugyanis az orvvadászok is aktívabbak, és válogatás nélkül lőnek: nem selejteznek, nem válogatják a golyóérett egyedeket, mert őket csak a hús érdekli. Ezt kellene nekünk megakadályoznunk — vagy legalábbis minimális szintre csökkentenünk —, ezért ültem akkor is a magaslesen.

Távcsővel pásztáztam az erdőszéli sávot, ahonnan ilyenkor a dámok csapatosan érkeznek. A bikák már készültek a nászra, agancsok csattogásától visszhangzott a környék. A kisebb bikák mindig a mezsgye szélén ólálkodnak, onnan szeretnének becserkészni egy-egy tehenet.

Persze az öreg bikák ezt jól tudják, érzik minden porcikájukkal, ezért igyekszenek is távol tartani a betolakodókat. Néha elég egy hatalmas bődülés, de alkalmanként a fizikai összetűzéstől sem riadnak vissza.

Akkor is erre lettem figyelmes. Egy szép agancsú, jó kiállású bika és egy nála pár évvel fiatalabb vetélytársa hatalmas csattanás közepette akasztotta össze a koronáját. A levegőben szinte érezni lehetett az adrenalin szagát. Mindketten a legtöbbet akarták kihozni magukból, hogy átörökítsék génjeiket, átadják az új generációnak mindazt, amit ők is az őseiktől kaptak.
Egy pillanatig úgy rémlett, hogy az öreg bika kitolja a fiatalabbat. Bekövetkezett azonban az, amire senki sem számított: a fiatal bika megcsúszott, és agancsa felhasította az öreg nyakát. Ömleni kezdett belőle a vér. A harc eldőlt.

A vén bika sorsa megpecsételődött, hiszen ilyen sérülésből nem lehet felépülni. Bukdácsolva, hörögve kapkodott levegőért. Nem hagytam szenvedni, s egy golyóval megszabadítottam a további kínoktól. Nem így, nem akkor és nem az én golyóm által kellett volna végeznie, de az adott helyzetben nem volt más választásom. Szomorúan tettem szájába az utolsó falatot.

Igaz lelkű vadász nem ilyen módon ejt vadat. A természet más elvek alapján selejtez. Találtunk már összeakadt agancsú szarvasokat elpusztulva — még mi sem tudtuk szétválasztani őket —, és olyan példányt is, amelynek agancsára drót volt rátekeredve.

Az ember sokszor úgy védi a vagyonát, ahogyan tudja, és nem is gondol rá, hogy más élőlények fennmaradását ezzel mennyire megnehezíti. Ez futott át az agyamon, míg megilletődve álltam az erdő koronás vadjának teteme mellett. Közben besötétedett, fekete leplet terített ránk az előbb még színesen pompázó égbolt.
 

Ketten maradtunk: vadász és zsákmánya. Hajamba lehelt a hideg őszi szél, s nagy cseppekben csendben könnyeket hullattak a felhők. Talán mindkettőnkért...

Szerző (Forrás)
Hét Nap, Vadászpapa
Többi hír