Az utolsó zsablyai „mohikánok”

Az 1944/45-ös megtorlás után megközelítőleg 1600 magyarral lett szegényebb Zsablya – Gál Gyuláéké az egyetlen olyan család a faluban, amelyben még a vegyes házasságban született legkisebbek is szépen beszélnek magyarul

Tavaly novemberben jártam először Zsablyán. A volt katolikus temető Kálváriadombján felállított keresztnél emlékeztek akkor az 1944-ben ártatlanul lemészárolt helybéli magyarokra, de elvétettem az utat. Egy traktoron ülő férfitól kértem útbaigazítást, a legnagyobb meglepetésemre magyarul válaszolt. Mint kiderült, az egyetlen olyan tősgyökeres zsablyai család tagját szólítottam meg, akik őrzik magyarságukat, és beszélik anyanyelvüket. Rögtön tudtam: Gál Gyuláékhoz egyszer még visszajövök.

1910-ben a nyolcezer zsablyaiból 1700 vallotta magát magyarnak, mintegy ezerfős német közösség élt a faluban, a többiek zömmel szerbek voltak. Az 1948-as összeírás idejére az összlakosság száma nagyjából 6300-ra, a magyaroké százra csökkent, a németek pedig az egyéb kategóriába kerültek. A legutóbbi népszámlálás szerint Zsablyán majdnem tízezren élnek, és mintegy nyolcvan lakost tartanak nyilván magyarként.

Idősebb Gál Gyula pontosan nyolcvanéves, remek a memóriája, mindenre pontosan emlékszik. Amikor arra kérem, idézze fel a háborús éveket, azzal kezdi: beszélni kell arról is, amit a magyarok műveltek 1942 januárjában. „Abban az időben a magyar katonákat beosztották házakhoz, aki hozzánk került, sírt, azt mondta, nem képzelte volna soha, hogy a magyarok ilyesmire képesek. Pedig addig jó élet volt itt. Az én apámat a magyarok bejövetele után bírónak választották, de 1941 novemberében megoperálták, és 1942. január 6-áig még lábadozott, nem is tudott arról, mi készül a faluban. Amikor ezen a napon bement a községházára, hogy megérdeklődje, mi folyik a faluban, már nem engedték be a hivatalába.” Matuska Márton Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? című könyvéből így tudjuk: az 1942. január 6-án kezdődött razziának 602 áldozata ismert, a 25 fős zsidóságot teljesen kiirtották, a szerbek közül pedig majdnem minden tizedik áldozatul esett.

Az idős férfi szerint édesapjához sok szerb jött tanácsért, segítségért, és ő segített is nekik, később ennek köszönhetően kerülte el a család az internálást. Arra, ami 1944 októberében a magyarokra várt, senki nem volt felkészülve, a válaszcsapás mindenkit váratlanul ért. „Október 23-án átjött hozzánk egy szomszéd, ő szólt, hogy hat órára hagyjuk el a házat, neki adjuk át a kulcsokat. Úgy is volt. Az öcsémre anyukánk téli bugyiját húzták fel hirtelenjében... Egy kis svargli, meg kés, kanál, villa, törölgetőrongy került a kosárba, ennyit vittünk magunkkal. Még kenyerünk sem volt, mert otthon sütöttük, de aznap még nem sült ki. Hatalmas hófúvás volt aznap... A moziterembe mentünk mindannyian, az összes magyar meg valamennyi megmaradt német. A munkaképes férfiakat elkülönítették. Az én édesapám ekkor hadifogságban volt.” A partizánok a kilakoltatásig körülbelül félezer magyar embert végeztek ki, a túlélőket háborús bűnösökké nyilvánították, és néhány kivételtől eltekintve mindenüktől megfosztották őket, és örökre kitiltották Zsablyáról.

Gál Gyula édesanyja budiszavai volt, lánykori neve Milánovics Ilonka. Bár szerbül alig tudott, talán a nevének meg férjének a szerbekkel szembeni magatartásának köszönhetően sikerült elérnie az internáló stábban azt, hogy a család a faluban maradhasson. Mire néhány óra múlva hazatértek, a házat már kiürítették. Néhány dolgot a „megőrzésükre” vállalkozó szomszédok visszavittek, de sok holmijukat soha többé nem látták viszont. Legalábbis a saját házukban nem. Ilonka, Gál Gyula felesége így emlékszik erre: „Anyósom anyukája Pesten élt, onnan küldött haza ajándékokat. Anyósom sokat mesélt nekem, mondta azt is: tudod Ilonkám, mennyire fájt, amikor az utcán a szomszéd lányon láttam azt a kasmírsálat, amit az én anyám küldött a férjemnek? De nem szólhattam semmit. Ő soha nem hordta, nem volt rá alkalma, de nagyon vigyáztunk rá...”

A megtorlás napjai és az internálás után mindössze hat magyar család maradt a faluban, Gálék szerint a legtöbbjük azóta meghalt, elköltözött vagy asszimilálódott, mások viszont időközben idetelepültek vagy ideházasodtak, így ma 20–30 családban élnek magyarok. Gál Gyula édesapja 1945 augusztusában tért haza az orosz hadifogságból. A háború után a fiú, aki addig magyar osztályban tanult, az egyetlen magyar anyanyelvű negyedikes diák lett. Bár beszélni igen, de írni-olvasni ekkor még nem tudott szerbül. Azt mondja, soha semmiféle bántódása nem volt azért, mert magyar, de a fiainak sem, akik szintén itt jártak szerb iskolába.

„Én rövid ismeretség után mentem férjhez, édesanyám nagyon nem akarta, hogy Zsablyára kerüljek. Én nem tudtam az itt történtekről, de sose bántam meg, hogy idejöttem. Nem bántott itt bennünket soha senki, közös kávézások, jó szomszédi viszonyok jellemzik a mindennapokat.” A temerini születésű Ilonka néni szavait az ifjabbik Gál Gyula is megerősíti, ő Zsablyán, bátyja Temerinben él. Gyerekkorában sokat jártak Temerinbe, az ott tapasztalt feszültséget Zsablyán soha nem érezte, számára a magyarkodós „buzgólkodás” idegen. Ő egyszerűen, magától értetődően él a magyarságával: feleségével szerbül, gyermekeivel, szüleivel magyarul beszél. „Mi maradtunk az egyetlen igazi zsablyai magyar család. Szerettem volna magyar állampolgár is lenni, de látom azt, hogy milyen kétes múlttal is hozzájutnak egyesek. Velük én nem akarok közösséget vállalni, inkább lemondok róla.”

A faluban egymás mellett áll a katolikus és a pravoszláv templom, az előbbi különösen rossz, omladozó állapotban van. Minden hónap első vasárnapján Titelről jön ide misézni Franjo Lulić plébános, aki magyarul is szolgáltat szertartást. Ilyenkor nagyjából tízen vannak a templomban, főleg lengyelek és horvátok, meg Ilonka néni a három unokával. „Rajtunk kívül nincs ott magyar ember, meg gyerekek sincsenek. A titeli plébános elvállalta a lányok hitoktatását is, így lehettek elsőáldozók. Az ikrek közül az egyik lány Ilonka – én is az vagyok, anyukám és anyósom is az –, a másik az én nagymamám után Mária lett, az öccsük pedig Tibor. Temerinben rá is csodálkoznak a lányok neveire, ott már nincs se Ilonka, se Mária, csak Ilonka néni meg Mari néni van... A kislány még azt is szóvá teszi az iskolában, hogy ne Marijaként, hanem Máriaként írják le a nevét.”

Ilonka néni nem tagadja: ő bizony nagyon büszke arra, hogy unokáinak ilyen szép nevük van. Gálék tanítása ilyen egyszerű: szeress mindenkit, de légy büszke arra, hogy megmaradtál annak, aminek születtél – igaz zsablyai magyarnak.