A sajtószabadság bonyolult voltáról
Akik azt állítják, hogy nem szabad a sajtó, s ha megkérdeznénk tőlük, miben nyilvánul ez meg, biztosra vehető, hogy környezetünkben tömegesen kapnánk azt a választ: mert beleszólnak a politikusok. Persze a kérdés ennél sokkal bonyolultabb, hiszen az egyik párizsi szervezet 43 szempont alapján készít értékelést a sajtószabadságról, de a nálunk ismertebb washingtoni székhelyű Freedom House évenként megjelenő jelentésében is három szempont szerint osztályoz: figyelembe veszi a sajtó működésének jogi környezetét (mit „engednek meg” a törvények), a politikai környezetet (leegyszerűsítve: miként szól bele a politikum), valamint a gazdasági környezetet. Ez utóbbira talán a legkisebb figyelmet fordítunk, pedig az újságírók anyagi helyzete, a médiumok támogatása (például hirdetések által) komoly befolyással lehet azok szabadságára. S bármennyire közhelynek számít, hogy teljesen szabad sajtó nincs, az évente készülő indexek is ezt bizonyítják, viszont ha 0 értéket nem is kap senki, 30 pont alatt szabadnak minősül a sajtó.
Tisztáznunk kell azonban, hogy a felmérések az ország teljes tájékoztatási rendszerére vonatkoznak, nem pedig egy-egy médiumra. Éppen ebből ered a sokszínűség, a különböző ideológiák közvetítésének lehetősége, vagyis a szabad véleménynyilvánítás. Mert az köztudott, folyamatosan tapasztalhatjuk, hogy az igazságot sok-sok tényező befolyásolja, ki ne hallaná (vagy tapasztalná), hogy léteznek kormányközeli és ellenzéki médiumok, bal- vagy jobboldaliak és liberálisak. Mindegyiknek van szerkesztéspolitikája, egyik sem közöl mindent, ami „útjába kerül”, egyik sem világhálós közösségi oldal, ami tücsköt-bogarat elvisel. Igaz ez még a bulvárra is, amelynek „ideológiai alapja” a profitszerzés.
KISEBBSÉGI KÖZSZOLGÁLATI MÉDIUM
A közszolgálati médiumok közszolgálati jellegüknél fogva eleve sajátos helyzetben vannak, s ha ezek kisebbségiek, még inkább úgy tűnhet, hogy beszűkül a mozgásterük, a szabadságuk. Pedig ez nem törvényszerű, hiszen miként egy vállalkozó, amely médiumot alapít, megszabja a föltételeket, ugyanúgy a közszolgálati médium alapítója is tudomására adja a lapnak, rádiónak, tévének, hogy melyek az elvárásai. A Magyar Szó és néhány más médium alapítója a Magyar Nemzeti Tanács, amely a médiafejlesztési stratégiában fogalmazta meg azokat a követelményeket, amelyeket elvár az általa alapított médiumoktól. Ez ellen a stratégia ellen kifogást nem nagyon hallhatunk, annál gyakrabban vonják kétségbe a sajtó szabadságát, egyoldalúsággal, egypártisággal, beszűküléssel vádolva.
Érdemes tehát felidézni, hogy a médiastratégia által mit vállaltak a tájékoztatási eszközök: „A Magyar Nemzeti Tanács a Vajdasági Magyar Médiastratégia által biztosítani kívánja a vajdasági magyar közösség számára a közszolgálati médiaszolgáltatást, amely hatékonyan hozzájárul a vajdasági magyar közösség önazonosság-tudatának erősítéséhez, az összetartozás érzetének elmélyítéséhez, szolgálja a közösségépítést, a történelmi, kulturális, nyelvi és vallási hagyományok megőrzését és ápolását, a közösségi élet minden területén elért eredmények tudatosítását és megőrzését, valamint lehetőség szerinti fejlesztését, reprodukálását.”
ELVÁRÁSOK
„Ha alapelvként fogadjuk el azt a közösségi elvárást, hogy a vajdasági magyarságnak – az európai színvonal mellett – nem csupán magyar nyelvű, hanem magyar szellemiségű tájékoztatásra van szüksége, akkor ez bizonyos elvárásokat támaszt a vajdasági magyar médiával, de közöttük is elsősorban azokkal a tájékoztatási eszközökkel szemben, amelyeknek a Magyar Nemzeti Tanács az alapítója, illetve társalapítója.
A közszolgálati médiának kulturális feladata is van: képviseli a nemzet nyelvét, történelmét, mindennapi társadalmi és művelődési életét.”
És mit vállalt lapunk: „A Magyar Szó (...) fő feladata a kisebbséget érintő és érdeklő témák és naprakész információk közlése, miközben a témaválasztás hangsúlyos követelmény. Egyetlen napilapként egyedülálló közösségmegtartó és -építő szerepe van a nemzeti értékek, hagyományok, célkitűzések és törekvések kommunikálásával nap mint nap. (...)
A magyar szellemiség alapvető követelmény, hisz közösségi cél az esélyegyenlőség megteremtése. A demokrácia érdekében lehet kritikus a Magyar Szó, és tárja fel a demokráciát veszélyeztető jelenségeket, de egyúttal vállalja a felelősséget a magyar közösség iránt, hisz a magyarok megmaradását, egyenrangúságát, boldogulását kell folyamatosan szolgálnia.”
Az elvárások eléggé egyértelműek és logikusak, kisebbségi és egyre fogyatkozó közösségben értelmét veszítené az anyanyelvű tájékoztatás, ha nem a közösség és a megmaradás szolgálatában állna.
HATÁSKÖR
Mostanában, amikor a megszűnés veszélye fenyeget számos magyarul is sugárzó rádióállomást, nem hagyhatjuk szó nélkül azokat a körülményeket, amelyek közepette a tartományi alapítású újságok a nemzeti tanácsok hatáskörébe kerültek. Mert akkor, 2004-ben is voltak olyan érvelések, hogy nem kell elsietni az alapítóváltást (2005 volt a határidő), hogy törvénybeli előírások ezt nem teszik lehetővé. És a heves ellenzők közé tartoztak a kis magyar pártok – a VMDP és a VMDK – is. A képviselőházi elnökhöz intézett nyílt leveleikkel kérdőjelezték meg az MNT legitimitását, jogsértésre hivatkoztak, de nyíltan is kimondták: nem akarják, hogy a VMSZ „bekebelezze” az újságokat. Hogy az MNT mégiscsak választások útján jön létre, azt semmiképp sem akarták tudatosítani. A VMSZ-es tartományi képviselők viszont attól tartottak, hogy a vajdasági politikai színtér radikalizálódása miatt olyan fordulat állhat be, amely enyhén szólva sem fogja a kisebbségi tájékoztatás gondjainak a megoldását fontos teendői közé sorolni. Hosszú huzavona és másodszori parlamenti nekifutásra azonban megtörtént az alapítócsere.
Az akkori ellenkezés mindmáig azért tűnhet megalapozottnak, mert a választásokon újból és újból valóban a VMSZ vezette lista nyert igen nagy fölénnyel, de ebben már nem szűkebb (tartományi) politikai körök, hanem a magyar szavazók (lakosság) akarata döntött.
ALAPÍTÓVÁLTÁS
Igaz, hogy az alapítóváltás jó esélyt jelentett a lap számára a megmaradásra, mégis csak a kívülállók gondolhatják, hogy teljes biztonságot is. Hét-nyolc évvel később, 2012 elején, Józsa László, a távozó igazgatóbizottsági elnök, aki majdnem 12 évig volt tagja a testületnek, s közben az MNT elnöki tisztségét is betöltötte, ilyenképp tekintett vissza a korábbi évekre:
– Ha annak idején a VMSZ-nek nincs köztársasági és tartományi kormányzati szerepvállalása és annak eredményeként hozzáférése a szociális programba beleforgatható költségvetési eszközökhöz, akkor, azt hiszem, a Magyar Szó ma már nem létezne. Ha idejekorán nem végeztük volna el a cég átszervezését, akkor a Magyar Szó megint csak nem létezne. Ha nem sikerült volna nagyon fegyelmezett gazdálkodással áthidalni a 2008/2009-es katasztrofális gazdasági válságot, akkor ismételten sokkal rosszabbak lennének a perspektívák mára.
A sajtószabadság jogi és politikai ismérveinek érintése után (visszatérek még rájuk) nem kerülhetjük meg a gazdasági-gazdálkodási tényezőket sem. Csodát nem várt a szerkesztőség az új lapgazdától, legfeljebb a dolgozók anyagi helyzetének fokozatos rendezését. Józsa László is megállapította, hogy egzisztenciális gondokkal küszködnek a dolgozók, majd a kft.-vé alakult vállalat új igazgatóbizottsági elnöke szintén úgy nyilatkozott, hogy „szánalmasan alacsonyak a bérek”.
Egeresi Sándor, a tartományi parlament elnöke pedig a 60. évét ünneplő Magyar Szó ünnepségén azt mondta, tudja, hogy azon a napon, amikor mindenkinek boldognak és büszkének kellene lennie, a szerkesztőség tagjait puszta megélhetési gondok gyötrik. A dolgozók ennek okát a vállalatvezetés hibáiban (is) látták, és tiltakozásul zsíros kenyéren „ünnepeltek” a szerkesztőségben.
GAZDASÁGI NEHÉZSÉGEK
Korántsem időszakos gondról van szó, hiszen 1999-ben a szerkesztőség sztrájkkal próbált valamicske fizetésemelést kiharcolni, és ezúttal is egészen 2009-ig húzódott bérharc viszonylag békés eszközökkel, majd ebben az évben sztrájkot jelentett be a szakszervezet, ami a vezetőséggel történt egyezkedés után elmaradt, nem is annyira a biztos megoldás reményében, hanem az olvasók iránti felelősségvállalás okán. Mindezt egy nyomdagépvásárlás előzte meg, amelyet a szerkesztőség nem fogadott lelkesedve, és amikor bebizonyosodott, hogy nem is hozta meg az ígért és várt eredményt, akkor jelentették be a sztrájkot. A vásárlás azonban hosszú időre anyagi kilátástalanságba sodorta a céget, csak a legújabb, három évvel ezelőtt színre lépett vállalatvezetés lépései hoztak biztató jeleket: pótolták a lemaradást a bérek kifizetésében, s ha nem is nagyon növekedtek a keresetek– az említett gépvásárlás következményeit még mindig viseli a vállalat –, fölszámolták a veszteséget a Magyar Szóban, ha az adósságot még nem is teljesen.
Túl egyszerű volna azonban a képlet, ha a lapnak a sorsát csupán a vállalatvezetés jó vagy rossz gazdasági döntéseivel és a külső gazdasági körülmények befolyásával magyaráznánk. Még akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy gyanús körülmények között a Forum-ház ekkorra elvesztette két jövedelmező részlegét, a marketingosztályt és a trafikokkal együtt a terjesztőhálózatát. Nem sokkal az alapítócsere után ugyanis ismét politikai szálak kezdték átszőni a lap körüli eseményeket, miközben a vállalat szinte folyamatos átszervezésnek volt kitéve.
DECENTRALIZÁCIÓ
A 2005-ben született döntés, miszerint a Magyar Szót decentralizálják, azaz megszűnik Újvidék-központúsága, s fontos részei kerülnek Szabadkára és részben Zentára, megosztotta a szerkesztőséget, különösképpen pedig a közvéleményt. Kétségkívül szokatlan volt, hogy valaki arra gondoljon, hat évtized után változtathat a gyakorlaton, miszerint kizárólag a tartományi székvárosban képzelhető el a lapszerkesztés. Újvidéken azt látták benne, hogy nagy szellemi veszteség éri az ottani magyar közösséget (ebben, persze, van igazság), másutt viszont úgy értékelték, hogy a város (nem a javára és nem a magyarság javára) a háborút követően annyira átalakult, a tartomány hatásköreit pedig olyan mértékben lefaragták, hogy olyan környezetbe kell helyezni a szerkesztőségeket, ahol a magyarság zöme él. Ezt támasztotta alá egy külső szakmai átvilágítás is, amely az átszervezést további létszámleépítéshez is kötötte, s eljutott a szerkesztőség a hajdani munkáslétszámnak nagyjából a felére.
KÖVETKEZMÉNYEK ÉS EREDMÉNYEK
A külső fölbolydulásra azonban nem a folyamatos leépítések miatt került sor, hanem azért, mert politikai hátteret is tulajdonítottak a vállalati reformnak. Némelyek ismét a VMSZ befolyási szándékának a növelését látták benne. Nenad Čanak, aki nem sokkal korábban még tartományi képviselőházi elnök volt, ennél nagyobb veszélyt is. Így nyilatkozott: „Bármiféle költöztetés, az újvidéki szerkesztőség létszámának drasztikus csökkentése csak még egy bizonyíték arra, hogy azon politikai szervezetek részei, melyek a vajdasági magyarokat kívánják maguk köré tömöríteni, etnikai alapon nyugvó, téves nemzeti politikát folytatnak. Ennek a jövőben vészes következményei lehetnek Vajdaságra nézve, nem csupán politikai szempontból, hanem területi integritása szempontjából is”.
Igencsak eltérő irányultságú – helyenként nagyon is vitatható – félelmek kinyilvánítása után mégis megszületett a döntés. S bár hatalmas gonddal járt a szabadkai szerkesztőség „feltöltése”, jóformán kezdő, tapasztalatlan fiatalok kerültek szerkesztői székekbe, ami korántsem felelt meg a lapszerkesztés iránti minőségi elvárásoknak, ám azóta felnőtt egy nemzedék. Mindenesetre a decentralizált rendszer nyolc-kilenc – a döntés meghozatalától számítva pedig tíz – éve működik, buktatókkal és hasznos tapasztalatokkal. Alapos fölmérés azonban sohasem készült róla: szakmai, pénzügyi és egyéb hasznáról. Miként arról sem, hogy az átélt események, küzdelmek, veszélyek, sikerek és csalódások milyen mértékben módosítják az újságírónak a sajtószabadságról alkotott véleményét.
