You are here

Deli Andor: Mára Brüsszel nem vonja kétségbe, hogy a nyugat-balkáni országok integrálása az EU stabilitásának a garanciája

Feladathegyeket zúdított Szerbiára és a nyugat-balkáni térség többi, az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országára az Európai Bizottság nemrégiben elfogadott nyugat-balkáni bővítési stratégiája. Másrészről a dokumentum, még ha iránymutató jelleggel is, de konkrét időkeretet vázolt fel az országok, illetve elsősorban Szerbia és Montenegró számára, így azok előtt világossá válhatott, hogy ha elvégzik a munka rájuk eső részét, 2025-ben jó eséllyel teljes jogú tagállamaivá válhatnak az EU-nak. 

Deli Andor európai parlamenti képviselő lapunknak nyilatkozva kiemelte, hogy amikor Federica Mogherini és Johannes Hahn uniós biztosok néhány hete bemutatták a stratégiát az Európai Parlamentben, a vita során a biztosoknak elmondta, hogy a stratégia végrehajtásának a figyelemmel kísérésére is szükség van, hiszen a dokumentumnak szerves részét képezi a Bizottság kötelezettségeit előíró akcióterv is. Mint Deli Andor hozzátette, felszólalásában arra is rámutatott, hogy szükség lenne egy olyan éves jelentésre, amelyben a Bizottság beszámolna az akcióterv megvalósulásáról, és mindezt az Európai Parlamentnek is meg kellene vitatnia. Ez nemcsak a számon kérhetőséget erősítené, hanem hozzájárulna ahhoz, hogy a bővítés témája napirenden maradjon.

Mi változott a térség országai, azaz elsősorban Szerbia számára most, hogy az Európai Bizottság elfogadta a nyugat-balkáni bővítési stratégiát?

– Az elmúlt évek az EU intézményeiben a bővítési fáradtságról szóltak. A legutóbbi igazán jelentős, bővítéssel foglalkozó stratégiai dokumentum, a Thessaloniki Nyilatkozat, 2003-ban készült, tehát még a közép-kelet európai bővítés lezárása előtt. Azóta az Európai Bizottság sajnos nem foglalkozott ilyen szinten ezzel a témával. Természetesen a csatlakozási tárgyalások egyes országokkal, így Szerbiával is, elkezdődtek, ám az EU részéről hiányzott egy nyilvánvaló politikai „meghívó” a tagjelölt országok irányába. Ez változott most meg. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a stratégia egyfajta írásos bizonyítéka és egyúttal hivatkozási alapja az EU bővítési elhivatottságának, s erre, mint már említettem, 2003 óta nem volt példa.

Stabilizáció, majd integráció az Európai Unióba, vagy integráció általi stabilizáció? E két út közül melyiket választotta az EU a nyugat-balkáni térség esetében?

– Nagyon jó kérdés. A helyzet bizonyos mértékben hasonlít ahhoz az örökzöld dilemmához, hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás. Az EU-nak számos külpolitikai és belső szerkezeti problémával kellett, illetve kell még a jövőben is szembenéznie. Pénzügyi válság, migrációs áradat, Brexit, az EU-intézmények reformja és még sorolhatnánk. Ezért a Bizottság már kezdettől fogva nyilvánvalóvá tette, hogy nem áll szándékában újabb problémákat „importálni” egy esetleges nyugat-balkáni bővítéssel. Ez az álláspont magában az új stratégiában is megjelenik. Ugyanakkor egyértelmű, hogy az EU nem engedheti meg magának, hogy bármilyen bizonytalanság jellemezze a közvetlen szomszédságát. Európának stabilitásra és biztonságra van szüksége. Az integrációs folyamatok egyik fő célja az, hogy a nyugat-balkáni tagjelölt országok stabil, európai értékeknek megfelelően működő országokká váljanak. Szerencsés körülmény, hogy mára Brüsszelben a politikai fősodor nem vonja kétségbe azt az általam is gyakran hangoztatott álláspontot, hogy a nyugat-balkáni tagjelölt országok integrálása az egész EU stabilitásának és biztonságának a garanciája. Tehát a kérdésére a válaszom az, hogy párhuzamosan és egyszerre kell elérni a stabilizációt ahhoz, hogy megvalósulhasson az integráció, és ugyanígy elengedhetetlen a nyugat-balkáni országok integrációs folyamatainak az erősítése, a térség országai és ezáltal az EU stabilitása megőrzésének az érdekében is.

A stratégia értelmében mire kell vagy mire lenne érdemes Szerbiának kiemelten odafigyelnie? Kizárólag a Belgrád–Pristina-párbeszédre, vagy vannak esetleg más sarkalatos területek is?

– Valóban, a Belgrád–Pristina-párbeszéd egyik sarkalatos kitétele az uniós stratégiának. Megjelenik továbbá a jogállamiság és az intézmények erősítésének követelménye, de említhetjük a korrupció és a szervezett bűnözés elleni harc fokozását vagy a sajtószabadság kérdését, és azt, hogy az emberi és kisebbségi jogok területén is javulást kell elérni a gyakorlatban. A stratégia különlegessége azonban az, hogy az Európai Bizottság saját maga számára is meghatároz több mint ötven feladatot és intézkedést, amelyek célja az, hogy mielőbb bevonják a tagjelölt országokat a tagállamok közötti olyan együttműködési rendszerekbe, mint amilyenek például a határvédelem, a szervezett bűnözése elleni harc, de megjelenik a Nyugat-balkáni Befektetési Keret bővítése, az IPA fokozatos növelése, a tagjelölt országokra is vonatkozó Erasmus+ felsőoktatási rendszer megduplázása vagy a térség bekapcsolása az uniós roaming-mentes övezetbe. Ezeket az intézkedéseket a Bizottság egy, a stratégiához kapcsolódó akciótervbe gyűjtötte össze.

Szerbia csatlakozásának lehetséges időpontjaként 2025-öt említik. Értékelése szerint hogyan teljesíthető ez az időkeret?

– Nagyon fontosnak tartom, hogy meghatározásra került egy konkrét dátum, még akkor is, ha azt hivatalosan csak iránymutatóként határozták meg. Ismerve az EU-s intézmények kimértségét és sok esetben káros óvatosságát, az a körülmény, hogy a Bizottság konkrét évszámmal merészelt előrukkolni, már magában nagy eredmény. A céldátum meghatározása Szerbia és a régió tagjelölt országai számára pedig politikai szempontból is fontos, hiszen keretet ad a csatlakozási folyamatoknak. Mindenki ismeri azt az érzést az iskolapadból, hogy másként állunk hozzá a tanuláshoz, ha tudjuk, hogy lesz majd a közeljövőben nagydolgozat, vagy akkor, ha a tanár bejelenti, hogy a jövő csütörtökön lesz a felmérő. Így van ez a politikában is. Ahhoz, hogy a folyamatok dinamikája megmaradjon, határidőkre van szükség. Ami a teljesíthetőséget illeti, itt egyértelmű, hogy a 2025-ös dátum az „éllovas”-nak is nevezett Szerbiára és Montenegróra vonatkozik. A stratégia szövegének értelmében ha ez a két ország teljesíti a rájuk vonatkozó feltételeket, minden esély megvan arra, hogy 2025-ben az EU teljes jogú tagállamaivá váljanak. Azon az adottnak vélt elváráson túlmenően, hogy a csatlakozási fejezetek és a jogharmonizáció dinamikája teljes mértékben megfelelő, Szerbia esetében a stratégia kitért a koszovói kérdés rendezésének a fontosságára is. Ebben a kérdésben a dokumentum, pontos határidők említése nélkül, az alábbi lépéssort és megfogalmazásokat tartalmazza: először is szükség van egy mindenre kiterjedő, jogilag kötelező normalizációs egyezmény sürgős megkötésére. A következő fázisban az egyezmény végrehajtásának tekintetében Szerbiának „jelentős előrelépéseket” kell felmutatnia. Végezetül a csatlakozási fejezetek lezárásának időpontjára a fenti egyezmény végrehajtási szintjének „visszafordíthatatlannak” kell lennie. Mindebből egyértelműen következik, hogy hatalmas munka áll a két élenjáró ország, és kiemelten Szerbia előtt. Ebből a perspektívából 2025 nagyon is ambiciózus dátum.

A külügy összehangolása meddig odázható el?

– Ezt nehéz megmondani, hiszen a hivatalos EU-s álláspont továbbra is csak a fokozatos harmonizációt várja el. Mindazonáltal jelentős dinamikát adhat a dolgoknak a 31. tárgyalási fejezet kérdése, amely a külkapcsolatokról és a harmadik országokkal való viszonyokról szól. Ebben a témakörben pedig benne vannak az olyan érzékeny témák is, mint amilyen például az EU és Oroszország közötti szankciók. Ennek a fejezetnek a megnyitása, illetve még inkább annak lezárása, előrevetíti azt az elvárást, hogy Szerbia összehangolja külpolitikai állásfoglalásait az Unióéval.

A múlt héten megtartották a negyedik szerb–magyar együttes kormányülést. Az ehhez hasonló események hogyan befolyásolják Szerbia európai uniós törekvéseit?

– Szeretném hangsúlyozni, hogy a két ország közötti folyamatos kétoldalú kormányközi tárgyalások rendszere egyedülálló példája a jószomszédi viszonyoknak és együttműködésnek. Magyarország és Szerbia kormányai immár negyedszer bizonyították be azt, hogy még ebben az igen összetett, sérelmekkel teli múltú közép-európai térségben is lehetséges a megbékélés és az őszinte partneri viszony két szomszédos ország között. Szerbia számára pedig ez különösen fontos, hiszen a regionális együttműködés és viszonyrendezés az integrációs folyamat egyik alaptétele. Ez a kapcsolat ékes bizonyítéka annak is, hogy Magyarország és Szerbia őszintén törekszik a jószomszédi kapcsolatokra közvetlen szomszédjaival, még akkor is, ha ezt más szomszédos országok önös érdekeiktől vezérelve folyamatosan próbálják megkérdőjelezni.

Miben és hogyan segítheti Magyarország Szerbia európai uniós törekvéseit?

– Magyarország és a magyar kormány az egyik legelkötelezettebb bővítéspárti uniós tagállam. Mint már említettem, a EU Tanácsában vannak olyan tagállamok, amelyek nem ennyire lelkesek. A segítség ezért nemcsak gyakorlati szinten valósul meg, például minisztériumok közötti együttműködés és az európai gyakorlatok átültetése formájában, hanem hangsúlyosan szükség van a támogatásra az úgynevezett európai nagypolitikai színtéren is az európai intézményekben. Ennek a rendszernek a része a Fidesz-KDNP európai parlamenti delegáció is, ahol a képviselőtársaimmal azon munkálkodunk, hogy pozitívan befolyásoljuk Szerbia eurointegrációs folyamatait. Külön szeretném kihangsúlyozni, hogy vajdasági magyar közösségünk és a VMSZ megkerülhetetlen része ennek a kapcsolatrendszernek, amelyben aktív szerepet tölt be.

Szerző: 
Magyar Szó, Pesevszki Evelyn