Ugrás a tartalomra

„Megvan bennem a bizonyítási vágy”

Blaskó Árpád tervezőgrafikus nevével és kiváló munkáival számtalan helyen találkozhattunk már, a nemrég meghozott döntés értelmében pedig egy évre kinevezték a szabadkai Kortárs Galéria megbízott igazgatójává.

* Többször kiemelted, hogy plakátokban gondolkodsz. A Kosztolányi Dezső Színház után most már a Népszínházban is te vagy a plakát- és a dizájnfelelős. Mennyire nehéz vagy könnyű megrendelésre dolgozni? 

— Az elején nem volt könnyű, mivel két teljesen különböző színházról van szó, és figyelnem kellett rá, hogy ne essek bele abba a hibába, hogy ugyanolyan plakátot készítek egy klasszikus és egy kortárs stílust képviselő társulatnak. A majdnem teljesen elkészült munkák után két-három nap szünetet tartok, és akkor jövök rá, hogy tetszik-e, vagy sem, amit látok.

A népszínházas pályafutásom kezdetén azt vettem észre, hogy egy kicsit mindig a saját elfojtott, agresszív kollázstechnikámmal készítem el a plakátokat, az igazi váltás talán a Vihar című előadásnál történt. Többen is jelezték, hogy ez egy kivételes eset volt, mert látták a plakáton a munkám nyomait, de nem tudták egyértelműen beazonosítani, hogy én terveztem. Nem szeretnék ennyire elrugaszkodni a stílusomtól, viszont jó volt ezt is kipróbálni. Visszatértem a kollázshoz, de sokkal lágyabb vonásokkal, ami még illik is a Népszínház repertoárjához. A Kosztolányi-színház előadásaihoz csipkelődő és provokatív plakátok születnek, természetesen ennek is be kellett járódnia.

* Hogyan kell elképzelni a plakátok tervezését? Beülsz a próbákra, elolvasod a szövegkönyvet, és beszélgetsz a rendezővel? 

— Ez pontosan így történik. A legtöbb esetben elbeszélgetek a rendezőkkel, és ezt szeretem a legjobban, mert így meg tudjuk vitatni az elképzeléseket és az előadást. A rendező akarva-akaratlanul elmondja, hogy mi az, ami nem szerepelhet a plakáton.

* A színdarabok és az irodalmi művek befogadása közben mennyire tudod félretenni a benned duzzadó tervezőgrafikust, az alkotó embert? Tudsz a történetre és a szövegre fókuszálni? 

— Telibe találtál ezzel a kérdéssel, mert nagyon sokszor elkalandozom. Van, hogy egy teljesen új plakát születik meg, más, mint amit kigondoltam. Foglalkoztat a díszlettervezés, hiszen eredetileg belső építészetet szerettem volna tanulni, tehát van bennem egy olyan véna is. Nagyon kritikus tudok lenni például egy könyv külső és belső tulajdonságaival, azaz a könyv egészével szemben.

* Merthogy a könyvekhez is van némi közöd, hiszen nemegyszer illusztráltál már. 

— Igen, de nem vagyok biztos benne, hogy az illusztráció az én asztalom. Ha a könyvben gondolkodom, és fel lehet ezt így bontani, akkor borítóterv-tervezőnek mondanám magamat. Szeretem csinálni, viszont az illusztrálás nagyon komplex folyamat, külön szak nyílt rá az újvidéki Művészeti Akadémián. Számomra az a fontos, hogy a könyv szövege hogyan kommunikál magával a grafikával, és hogy ehhez illeszkedjen az oldalszámozás, a borító, tehát egy egészben gondolkodom. Imádok könyveken dolgozni, ez nem is kérdés. Még a tördelést is örömmel csinálom, a betű szeretete is megvan bennem. Sokkal komplexebb egy könyv megszerkesztése, mint egy plakát elkészítése. Szívesen kipróbálnám magam egy gyermekkönyv illusztrálásában.

* 2013 óta te vagy megbízva a Desiré fesztiválplakátjának a megálmodásával, ami nem kis felelősség. Az évek során rutinosabban állsz hozzá az arculat kialakításához, vagy még dolgozik benned a félelem és az izgalom? 

— Lezserebbül és magabiztosabban viszonyulok ehhez a projektumhoz, viszont a pozitív lámpaláz és a bizonyítási vágy most is bennem van. 2012-ben fejeztem be Újvidéken az alapképzést, majd átjöttem Szabadkára, elkezdtem dolgozni a Kosztolányiban, tehát sok változás történt az életemben.

Tapasztalatot kellett gyűjtenem, és most már tudom, hogyan kell hozzáállni egy katalógushoz, illetve megtanultam kezelni a fesztivállal járó feszültséget, mely kaotikus, de sokszor gyönyörű is. Két hónap aktív munkát igényel az arculat megtervezése. Ahogy megszületik a szlogen, én már elkezdhetek ötletelni, hiszen abból indul az egész. Az akadémián sok mindenre megtanítottak, azt azonban az élet mutatja meg, milyen az, amikor „élesben” kell dolgozni. Az öt-hat év alatt elsajátított tudást most vetem be.

* A plakátok és az illusztrációk kapcsán elrejtőzhetsz a befogadók elől, viszont amikor a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban tanítasz, akkor nagyon is szem előtt van az alkotó ember. Ez milyen érzés? 

— Hihetetlenül jó érzés a tudás átadása, főleg egy ilyen helyen, mint a Bolyai, melynek diákjai nyilván azért választották ezt az iskolát, mert az itteni szakok iránt vonzódnak. Amikor azt kérik a tanulók, hogy mutassak saját munkákat, akkor számomra is furcsa az alkotásaimról beszélni, viszont ebbe is belejöttem.

Olykor éppen ezek segítségével tudom nekik megmagyarázni az elvárásaimat. Sajnos azonban azzal is szembesülnöm kellett, hogy a fiatalok közül nem mindenki ragaszkodik a számítógépes grafikához, ilyenkor abba az irányba próbálom őket terelni, hogy mindent megtanuljanak, hiszen a mai világban egy festőnek fontos, hogy össze tudjon rakni egy digitális portfóliót, képes legyen a saját munkáit digitálisan manipulálni, hiszen mindezzel tágítja a látókörét, és ahogy mondani szokták, sokkal jobban el tudja adni magát.

* Sikeresen megnyerted a pályázatot, és a Kortárs Galéria megbízott igazgatója lettél. Miért jelentkeztél erre a tisztségre? 

— Szeretem kipróbálni magam új szituációkban, és nem megfutamodásnak élem meg azokat a helyzeteket, amikor rájövök, hogy valami nem az én világom. Merészség kell ahhoz, hogy az ember bevallja önmagának: váltania kell. A Kortárs Galéria mindig egy óriási cél megvalósításaként szerepelt az életemben, mert ez az intézmény múzeumi tevékenységet is folytat, önálló tárlatai vannak, valamint természetesen a kortárs képzőművészetet is képviseli. A kihívás volt rám a legösztönzőbb hatással, amikor átadtam a jelentkezésemet, és nagyon örülök, hogy sikerrel jártam. Egy igazgatói funkció azonban nem csak a kreativitásból áll, ami egy kicsit meg is ijeszt, viszont igyekszem pozitívan hozzáállni a munkához. Nincs kérdés és vacillálás, itt bizonyítani kell, és tudom, hogy megvan bennem ez a vágy.

Nagyon megtisztelő a tudat, hogy számítanak rám. Elsősorban azokat a terveket szeretném realizálni, amelyek az idei évre be voltak táblázva. Egy nagyon jó csapat dolgozik a galériában, tagjai az első naptól támogatnak, és jó hangulatban tevékenykedünk. Fontos egyensúlyt találni a nemzetiségek, alkotók és stílusok között. Szabadka rendkívül sokszínű, mind vallási, mind nemzetiségi szempontból, úgyhogy mindent szeretnénk képviselni, bemutatni. Jó lenne egy kicsit több teret adni a helyi művészeknek, hiszen a Kortárs Galéria elsősorban a szabadkai alkotók otthona, másodsorban pedig külföldre is át kell lépni. Úgy gondolom, muszáj kapcsolatot ápolni a magyarországi, a horvátországi és a romániai galériákkal, tanácsot kérni tőlük, együttműködni velük. Itt van a szomszédban például a szegedi REÖK, ahol kiváló receptek valósultak meg, a galéria nagyon színvonalasan működik.

* Mennyire nehéz a kortárs képzőművészek helyzete? Nyitnak feléjük a galériák? 

— Csak az nem kap teret, aki nem akar. Mindenki nehéz szituációban van, ha viszont az alkotók keresik a lehetőségeket, akkor el tudnak indulni egy úton. Maga az intézmény is nehéz helyzetben van, hiszen messziről gyönyörű a homlokzat, közelről nézve azonban már látszik, hogy omladozik a vakolat. Még félig romos állapotban is lenyűgöző lenne, de ezt nem szabad kivárni. Jelenleg nincs pénz az épület felújítására, viszont léteznek pályázati lehetőségek, melyeket meg kell ragadni. A helyzet nem könnyű, de nem is kilátástalan.

Szerző (Forrás)
Hét Nap, Bíró Tímea
Többi hír