Az örömmel végzett feladat sosem teher

VAJDASÁGI MAGYAR IDENTITÁS – ÉRTELMISÉGI UTÁNPÓTLÁS – EURÓPA KOLLÉGIUM

Sorozatunkban kiemelkedő vajdasági magyar értelmiségiek idézik fel, hogyan is volt az, amikor ők voltak egyetemisták, mennyire meghatározóak a későbbi életút tekintetében az egyetemi évek, az akaraterő, a szellemi nyitottság, a sokoldalú érdeklődés. Ez alkalommal beszélgetőtársunk Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke.

Hajnal Jenő magiszter egy kis nyugat-bácskai faluból, Bácsgyulafalváról származik. A patinás, nagy múltú zombori gimnázium természettudományi-matematikai irányzatán érettségizett. Különösen a fizika érdekelte, ám kisdiák korától szenvedélyesen szeretett olvasni is, ezért végül az újvidéki Magyar Tanszék mellett döntött.

– Úgy éreztem, nagyon kell bizonyítanom, hiszen természettudományi-matematikai irányzatról érkeztem a Magyar Tanszékre. Nagyon jó tanáraink voltak, Ágoston Mihály tanár urat szeretném külön is kiemelni, aki helyesírást, hangtant, mondattant oktatott, de voltak más tanáraink is, akik arra ösztönöztek bennünket – és azt hiszem, ez a legfontosabb ma is annak, aki felsőoktatási intézménybe iratkozik –, hogy komolyan kell venni a tanulást, nem nehéz egy egyetem befejezése akkor, ha az ember rendszeresen tanul és készül. Az évfolyamunkon voltunk négyen-öten, a nyelvészet iránt érdeklődő fiatalok, akik versengtünk. A többiek, akik akkor már szépirodalommal, újságírással foglalkoztak, lehet, hogy őrültnek is tartottak bennünket, hogy mi ebben leltük örömünket. Az egyetemi évek az ember életének a legszebb időszakát jelentik. Újvidék, a maga nagyvárosi nyitottságával, az ottani kollégákkal való kapcsolatépítés, az Újvidéki Színház látogatása, a Bölcsészettudományi Kar és a tanszék könyvtára, a tanáraink, mind-mind hozzásegíttek ahhoz, hogy élményként éltem meg az egyetemi éveket, és négy év alatt sikerült befejeznem. Hétfőtől péntekig a napok inkább az óralátogatással, az irodalomgyűjtéssel, olvasással, a barátkozással teltek. A rendszeres készülés, olvasás, tanulás szinte könnyűvé, magától értetődővé tette a tantárgyak elsajátítását, a vizsgázást. A tanári pálya vonzott, Zentán, az egységes középiskolában kezdtem el dolgozni magyartanárként.

 Újvidéken hol lakott, kollégiumban vagy albérletben?

– Albérletben laktam, a negyedik évben nyílt alkalmam arra, hogy az állami kollégiumi rendszerbe bekerüljek, hiszen tudjuk, hogy akik jó tanulmányi átlagot értek el, bejuthattak a kollégiumba. A Limán városrészben levő új kollégiumban egy kétágyas szobában igen jó körülmények között lakhattam, de szinte csak alvásra használtam ki a kollégiumot, általában órákra, a könyvtárba jártam, barátoztam, hétvégén mindig hazautaztam. Ám épp az a hiány ragadt meg bennem, amit akkor a kollégiumban megtapasztaltam, hogy annyi fiatal ott volt, akikkel együtt közösen a világot lehetett volna megváltani, de nem alakult ki közösség.

 Akkor most irigyli a fiatalokat, akik az Európa Kollégiumban élnek majd?

– Kicsit irigylem is őket, de annál inkább örülök annak, hogy a magyar fiataloknak ilyen lehetősége lesz, mert azt hiszem, hogy az Európa Kollégiumnak pontosan arról kell szólnia, hogy a fiatalok jól érezzék magukat egyetemistaként, hogy minden feltételt megkapjanak ahhoz, hogy tanulni tudjanak, hogy ne kelljen évet ismételniük, hogy ahol tudásukban hiányt éreznek, ott segítséget tudjanak kapni. A felsőoktatási konzultatív testületben közreműködő, állami egyetemen tanító tanárok fogalmazták meg ezt nagyon világosan, és örülök, hogy ők is így látják ezt, hogy szorosabb kapcsolatot kell mind a tanárok között, mind a tanárok és diákok között kiépíteni, kialakítani. Ahogy nekünk volt néhány tanárunk, aki mindig odafigyelt ránk, és mindig el tudta mondani azt a két-három lényeges mondatot, amely épp akkor segítségünkre volt, ösztönzően hatott. Azt látom, hogy az Európa Kollégiumba kerülő hallgatóknak ez a lehetősége adott lesz. Másrészt a szakkollégiumi rendszer arról is szólni fog, hogy hogyan tudjuk ezeket a tanárokat partnerként bevonni ebbe a munkába, ők személy szerint miben tudnának segítséget nyújtani nekünk. Emellett a magyarországi tapasztalatok nagyon sokat fognak jelenteni, valamint lesznek állandó munkaviszonyban levő nevelőtanárok is, és együtt kell hogy kialakítsák azt az új szellemiséget, új modellt, amely Szerbiában szinte teljesen ismeretlen. Azt hiszem, hogy a legnagyobb kihívásunk a kollégium átadása után az lesz, hogy a fiataloknak egy olyan közösségi életet tudjunk kialakítani, hogy ezek a hallgatók tényleg európai szintű tudáshoz jussanak. A szerb nyelven tanuló fiataljaink is a magyar szakterminológiában is otthonosan mozogjanak, lektori segítséggel, magyarországi szakemberek bevonásával, hogy egy pillanatig se érezzék hátránynak, hogy Újvidéken szerb nyelvű egyetemre iratkoztak, hanem egy magabiztosságot, erőt, új lehetőséget fedezzenek fel ebben, de ugyanakkor anyanyelvükben sohasem csorbuljon az a teljesség, amely a legfontosabb, és amelyet úgy nevezünk, hogy az oktatás anyanyelvűsítése. Az ember minden pillanatban tudja, érezze, hogy magyar nyelven gondolkodik, számol, álmodik, otthonosan mozog mindenben, a többség nyelve, egy harmadik, negyedik nyelv pedig eszközként szolgál arra, hogy még magabiztosabb, még felszabadultabb legyen, még inkább otthon mozogjon bármelyik közegben szülőföldjén, Szerbiában vagy a világ más táján.

Szóba került, hogy az Újvidéki Egyetem különböző karain és az állami szakfőiskolákon oktató kiváló szakemberek vállalták a felsőoktatási konzultatív testületben az együttgondolkodást, és ez egy komoly erőt jelent.

– Ezek a párbeszédek jóval korábban is elkezdődhettek volna, örülök, hogy a felkérésnek ilyen sokan eleget tettek, vállalták, hogy bekapcsolódnak ebbe a munkába, öröm volt az alakuló ülésen megtapasztalni, hogy ennyi egyetemi tanár mindenben szót tudott érteni, lényeges dolgokban pillanatok alatt egyezségek születtek. A közös felelősséget valamennyien látjuk, tudjuk: a fiatalokat megnyerni, hogy szülőföldjükön tanuljanak tovább. Ez nemcsak az MNT-nek, ezeknek az egyetemi tanároknak, az elkötelezett értelmiségieknek a feladata, hanem a szülőnek, a kisebb közösségeknek is látniuk kell, hogy ha ezek a fiatalok elmennek, nélkülük nemcsak szegényebbek leszünk, hanem itt mind nehezebb lesz jövőt építeni.

Amikor felkértük e szakembereket, a szándékunk az volt, hogy azokat a legkompetensebb embereket szólítsuk meg, akik közvetlenül is a segítségünkre lehetnek meglátásaikkal, vagy akár azáltal is, hogy közreműködnek a szakkollégiumi rendszerben. Az első konzultáción is megbizonyosodtunk arról, hogy olyan elkötelezett magyar emberek tettek eleget a felkérésnek, akik ugyanúgy látják a problémákat, például azt, hogy a Tisza mentéről szerb nyelvű egyetemi karra kerülő magyar fiatalok nem igazán tudnak szerbül, és segíteni kell nekik a felzárkóztatásban. Ehhez nem elegendő, hogy az MNT képzési lehetőséget nyújtson, hanem fontos, hogy biztos, stabil pontjaik legyenek, akár a demonstrátorok révén, akár a tanárok révén. A konzultatív testület ülésén épp ebben született konszenzus, hogy 4 összetevőben próbáljuk ezt az együttműködést kialakítani: az egyetemi hallgatók, a tanár, a demonstrátor és az MNT Hivatala között. Fontos, hogy odafigyeljünk ezekre a fiatalokra, és ezt a négyes egységet erősíti fel az Európa Kollégium, mert a nevelőtanárok mindennap meg tudják kérdezni, tudunk-e valamiben segíteni, van-e valamilyen gondod. Hisszük azt, sikerül olyan bizalmi kapcsolatot kiépíteni, hogy a fiatalok fel tudják, fel merjék keresni ezeket a nevelőtanárokat, igazgatót, segítséget tudnak kérni.

 Az általános iskolai és a középiskolai oktatás ugyanilyen fontos, hisz ezek a tanítók, tanárok alapozzák meg az egyetemre iratkozó fiatalok tudását is. A közoktatási és a felsőoktatási konzultatív testületeknek mintegy 300 tagja van. Ez tekintélyt jelentő kreatív potenciált, tenni akarást jelent.

– A szülőknek a napi kenyér megkeresése is nagy fáradsággal jár, ezért fontos szerep hárul a pedagógusokra, az ő munkájukat kell mind jobban megbecsülni, felértékelni. Főleg azokat vonjuk be ebbe a munkába, akik érzik annak a felelősségét, ha nem teszünk meg mindent, akkor nem tudunk első osztályt nyitni, elfogynak a gyerekeink, érzik, látják, hogy iskoláink zsugorodni fognak. A véleményükre vagyunk kíváncsiak, hogy nemzeti tanácsként mit tehetünk, hogy az ő munkájuk minél hatékonyabb, eredményesebb legyen fiataljaink oktatásában, nevelésében, hogyan tudjuk az oktatási fejlesztéseket magasabb szintre emelni, hogyan tudjuk az innovációkat megvalósítani, hogyan tudjuk elérni, hogy a pedagógusaink a legszakképzettebbek legyenek. A cél, hogy értelmes, tehetséges, a világban boldogulni tudó, szülőföldjét szerető fiatalokat kapjunk, és ehhez a pedagógusnak is hozzá kell adnia a maga munkáját. Ha a pedagógus érzi, hogy ebben keressük az ő partneri kapcsolatát, abban a pillanatban módszertanban, gondolkodásban egy hihetetlen megújító, szellemiségű elképzelés bontakozhat ki az iskolában, amely most is jelen van, de ezt szeretnénk erősíteni. Hogy ebben a világban, itt Szerbiában lesz-e jövő valamikor, vagy nem, elsősorban nem rajtunk, magyarokon múlik, ezt nem is az itt élő magyarok tudják elsősorban megfogalmazni, de az biztos, hogy az optimizmus, a kitörési lehetőség, a változtatás lehetőségének a megismertetése, a legkisebbektől az egyetemistákig, a pedagógusoknak az egyik legszebb, legfontosabb és legnemesebb feladata és küldetése.