Az EU Közép-Kelet-Európa és a Nyugat-Balkán

Horvátország uniós csatlakozásával és Szerbia csatlakozási tárgyalásainak megkezdésével új fejezet nyílik az Európai Unió történetében. A brüsszeli döntés nem kisebb horderejű, mint a volt szocialista államok befogadása a közösségbe.

Ezúttal viszont, talán ennél is nagyobb kockázatot vállalt az EU, hiszen nemcsak politikai, társadalmi feszültségekkel terhelt, hanem olyan etnikai, vallási konfliktusokkal tele államok felé nyitott, ahol nemrég még véres háború dúlt, s minden politikai erőfeszítés ellenére a kollektív tudatban ott vannak a sebek. A szerbek most élték meg a maguk Trianonját, s attól, hogy hogyan tudják mindezt kezelni, bizonyos mértékben a Balkán békéje is függ. A térség ugyanúgy puskaporos hordó, mint száz évvel ezelőtt.

Egy híján száz éve, hogy Szarajevóban eldördült az első világháborút közvetlenül kirobbantó híres lövés. A Balkán már rég puskaporos hordónak számított, csak idő kérdése volt, mikor robban. A Jugoszlávia széthullásához vezető kilencvenes évek háborúi azonban nem voltak ennyire bekódolva, akkor azt hittük, napjaink Európájában már elmúlt az az idő, amikor a fegyvereké lehet a főszerep. Az egységes jugoszláv köntös olyan etnikai, vallási feszültségeket és rivalizálást is takart, amely a mindennapi értelemben vett Európára ilyen mélységben nem jellemző. (Nem sorolom ide Törökországot, és azokat a volt szovjet tagállamokat, amelyek csak részben európaiak.) Ezt nem láttuk eléggé tisztán kívülről.
Közép-Kelet-Európa államai között is voltak (vannak) történelmi, etnikai feszültségek, mint a német-lengyel, cseh-német, magyar-román/szlovák/szerb/ukrán, de ezeket bizonyos mértékig már megszelídítette a történelem.

Az Unió kötelezte a csatlakozni vágyókat a kétoldalú államközi relációk tisztázására, nem véletlenül kezdte Magyarország is a csatlakozásra való felkészülést az alapszerződések aláírásával a szomszédos államokkal. A volt jugoszláv térségben is természetesen megvoltak a feltételek, láthattuk milyen komoly politikai erőpróba volt az országaikban hősként tisztelt háborús bűnösök kiadatása, az újonnan létrejött államok elismerése és a fegyveres konfliktusok lezárása. Szerbia az utóbbi hónapokban ilyen szempontból emberfelettit teljesített, olyan szimbolikus kérdésben is, mint Koszovó ügye, megtette az elvárt és szükségszerű kompromisszumot, amikor végre, uniós közvetítéssel ugyan, de tárgyalóasztalhoz ült és meg is állapodott a pristinai vezetéssel. (Ez körülbelül annyit jelentett Belgrádnak, mintha Budapestnek a csatlakozás érdekében kellett volna lemondania Erdélyről.)

Minimalizálni az etnikai feszültségeket

Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke megkeresésünkre elmondta, a régió etnikai feszültségeit létező, továbbélő problémának látja. A szerbiai magyar politikus szerint az elmúlt több mint száz évet etnikai alapú feszültségek jellemezték a Nyugat-Balkánon, amelyek jelentős szerepet játszottak a különböző konfliktushelyzetek létrejöttében. Olyan feszültségek, amelyek nagymértékben az első világháborút követő rendezésnek a következményei. "Igazából ez a történet nem újraírható, ezzel az állapottal együtt kell élni, ebben az állapotban kell ezeket a potenciális feszültségeket kezelni. Azt kell látni, hogy ennek a térségnek, és azt gondolom, hogy Európának, is a hosszú távú stabilitás megőrzése szempontjából ezeknek a potenciális konfliktushelyzeteknek a kezelése kulcsfontosságú kérdés.

Az, hogy Horvátország ilyen utat futott be az utóbbi 20-25 évben, külön történet, elválaszthatatlan persze az egész nyugat-balkáni térség történetétől. De talán kicsit erőltetett a párhuzamosságot látni a szerb csatlakozási tárgyalások elkezdése és Horvátország csatlakozási időpontjának egybeesése kapcsán. Horvátország önálló pályát befutva, többé-kevésbé világos menetrend szerint érkezett az unió 28. tagországaként célba. Szerbia az utolsó fél-, háromnegyed évben teljesített rengeteg olyan feladatot, elsősorban önmaga tekintetében, amellyel elérte, hogy valószínűleg január elsejétől megkezdődjenek a tárgyalások. Azt hiszem, hogy mindkét történet jó a perspektívák szempontjából. Az etnikai konfliktusok visszaszorítása tekintetében azt gondolom, kulcsfontosságú az, hogy a térség országainak legyen egy olyan perspektívája, amely nemcsak értékrendbeli átalakulást tud jelenteni, hanem gazdasági, szociális felzárkózást is tud eredményezni. Szerbia számára ez azért fontos, mert ha le tudja vetkőzni azt a képet, ami a kilencvenes évek következményeként a Nyugat szemében kialakult róla, akkor azt gondolom, más pozícióba hozza az országot a tőkevonzás szempontjából, és ez egészen biztos, hogy a belső feszültségeket hosszú távon, de akár középtávon is minimalizálni tudja" - vélekedik Pásztor István.

Az EU nem oldja meg helyettünk

"Azt gondolom, ha a térség konszolidálásáról beszélünk, akkor a magyar-szerb megbékélési folyamat, amely erőteljes hátszelet kapott a két héttel ezelőtti közös államfői koszorúzással, bocsánatkéréssel és parlamenti határozattal, jó példa arra, hogy a közös történelem fájó pontjait felfedve hogyan lehet a mélyben lappangó konfliktusokat kezelni. A történelem kibeszélése, feltárása a hosszú távú stabilizáció egyik kulcskérdése. Ezt meg tudtuk mi csinálni magyar-szerb viszonylatban, arra kellene törekedni, hogy bekövetkezzen szerb-horvát, szerb-bosnyák, horvát-bosnyák, de akár magyar-román, magyar -szlovák viszonylatban is. Európának a közép-keleti térsége magában hordja az elfojtott történelmi feszültségeket, sértődöttségeket, sebeket, s ezt csak úgy lehet kezelni, ha ilyen lépésekre kerül sor, mint a magyar-szerb vonatkozásban. Az Unió ebben nem segít, nekünk kell megtenni, különben magunkkal cipeljük örökölt terheinket" - állítja a soknemzetiségű közegben politizáló magyar kisebbségi vezető.

Tamás Gáspár Miklós említett levelében hasonlóképpen vélekedett: "Sokan azt hiszik, vagy inkább csak azt hitték, hogy az Európai Unió majd meghozza a nyugodt, békés, "normális" polgári demokráciát. Elég egy pillantást vetni a görögországi, bulgáriai, szlovéniai tüntetésekre, a súlyos alkotmányos és közjogi problémákra Magyarországon és Romániában, az etnikai konfliktusokra és az etnicista-rasszista szélsőjobboldal előretörésére mindenütt, még Ausztriában is". Mint a filozófus írja, mindezek azt igazolják, hogy "az EU önmagában nem old meg semmit."