You are here

„Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik, sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után." Tamási Áron

Tavaly tavasszal született meg az „Augusztustól áprilisig, avagy miért léptem ki a Magyar Mozgalomból” című írásom, amely a „Vajdaság Ma” délvidéki hírportál Olvasók rovatában jelent meg: http://www.vajma.info/cikk/olvasok/267/Augusztustol-aprilisig--avagy-mie...

Fontos kiemelnem, hogy a fenti vallomásszerű írásom teljesen egyedül született meg, mint ahogyan az a döntés is, hogy nyilvánosságra hozzam.

Ez a mostani is önálló döntés gyümölcse és vagyok annyira keményfejű, hogy senki emberfia unszolására nem írnék soha egy sort sem, szóval a következő gondolatok is szívből fognak jönni.

Egy év talán nem nagy idő, de sok mindenhez elég. Egy év alatt hatalmasat nőtt a fiam, komolyabb lett és tágult a tér körülötte.

Egy év alatt oly sok szép könyvet átlapoztam, oly sok mély gondolatot leírtam, oly sokszor felsóhajtottam, oly sokszor nevettem szívből, oly sokszor öleltem karjaimmal és szívemmel, oly sok könnyet letöröltem a saját és mások arcáról és igen, oly sok csendes percem is volt, amikor átgondolhattam, vajon hol hibáztam eddig, miben kéne változnom és hogyan fejlődhetnék, emberként, anyaként, magyarként?

Hívőként ezt lelkiismeretvizsgálatnak nevezném, de ebben az esetben számomra ez talán sokkal komolyabb volt.

Egy éve, tavasszal, felkerestem azokat az embereket, akiket előtte hosszú évekig nem értettem, akiket sokszor rosszindulatúan kritizáltam, máskor pedig irigykedve figyeltem ténykedésüket. Felkerestem pár ismeretlen-ismerős arcot, és emlékszem leginkább attól féltem, hogy majd felróják, hogy ennyi év után most ugyan mit akarok? De nem ez történt. És az sem, amivel az Magyar Mozgalomban eltöltött 8 hónap alatt találkoztam.

Mindenki, akivel ebben az egy évben beszéltem a Vajdasági Magyar Szövetségből hozzáférhető és kedves volt.

Nem kell ezen nevetni, vannak emberek, akiknek ez fontos, nekem például az. Engem mindig is elrettentett az a k...a nagy elérhetetlenség, az a nagyképű rosszmájúskodás, az a vérfagyasztó rosszindulat, az a beteges „kössünk már bele mindenkibe”- hozzállás és főleg az a „te meg ugyan mit akarsz?”- tekintet. Én személy szerint a felsoroltakból egyetlen egyel sem találkoztam a VMSZ-ben!

Senki sem kért tőlem olyasmit, ami személyes meggyőződéseim ellen szólna. Senki sem próbált meggyőzni arról, hogy az ő érdekét szolgálva változtassam meg a véleményemet és politikai hozállásomat. Senki sem kötelezett szófogadásra és parancsok betartására. Nem tudhatom, hogy más, akár magasabb körökben ez hogy működik, csak arról írhatok most, ami velem megtörtént. Egyszerűen csak befogadtak. Ennyi. Talán pár ember felismert bennem olyan értékeket, amelyekből én is beleadhatok a közösbe valamit. Talán mindez nem eget rengető, talán ezzel nem lesz a szavazótábor nagyobb, de úgy érzem, végre adhatok magamból, végre ajándék lehetek, végre itt lehetek én is úgy, hogy nem élem a hétköznapjaimat passzívan, begúbózva a múlt sérelmeibe, a jelen pénztelenségébe és a jövő kilátástalanságába. Végre talán tehetek valamit a fiam és a saját jövőmért is.

Ebben az időszakban, hosszú évek után megtaláltam a helyemet a Városházán is. Hála Istennek volt munkám, nem mondhatja senki, hogy megvettek egy kitalált munkahellyel.

De azt hálával teli szívvel mondhatom, hogy most először álltak ki mellettem. Volt nekem MM-es polgármesterem, akinek nem volt ideje megbecsülni a Városházán eltöltött 17 éves munkatapasztalatomat, sem azt, hogy írok, publikálok és még sorolhatnám, de engem a szüleim szerénységre, alázatra neveltek, értékeljék vagy kritizálják a munkámat azok, akiknek az a dolguk, és azok, akiket szolgálhatok, akiknek segíthetek. Szóval hónapok óta egész máshogy érkezek reggelente a munkahelyemre és egészen más közegben dolgozhatok, hasznosnak és élettel telinek érzem magam újra! Ehhez pedig nem kellett sok, csak egy kis megbecsülés. És nekem mindez nem tagadom, szárnyakat ad!

Vucic, Orbán, Pásztor… Hm, nem szeretnék senkit sem megsérteni, de szerintem nem azért politizálnak, hogy szeressük őket. Nem szeretem én sem azt a szendvics-múltat, amire emlékszem, de nem élek a múltban. Ha a múltban élnék, akkor például napi jelleggel sírhatnék azon, hogy nem sikerült a házasságom. Ehelyett felgyűrtem a gatyaszárat és megküzdök a fiamért, ahogyan csak tudok. Számomra mindennél fontosabb biztonságot nyújtani neki, és úgy gondolom, az utolsó csöppnyi reményemet nem a dac, a rosszindulat, a múlt örökös emlegetése, a különbségek szándékos kiélezése tudja megmenteni. Sok embert én sem szeretek, sokan engem sem szeretnek, és? Nagyon nem jön be nekem, ha valaki meg akar győzni arról, hogy kire ne szavazzak. Engem csak a tettek vesznek meg. Rég elmúltam tizennyolc, pontosan tudom, hogy kit vehetek komolyan, és kit nem. Azt, aki enegm is komolyan vesz. Pont. Nem kell ehhez nagy filozófia.

Látom, hogy a horvát kisebbség mennyire szenved, mert a sok szép szó mellett, a saját anyaországuk nem veszi őket igazán komolyan. Azt gondolom pofátlanság Orbánt lefasisztázni, és szabadkai látogatása alatt felháborodni a pár órára felbomlott parkolási rend miatt, közben meg örülni a magyar útlevélnek és a világra nyíló ablaknak, a gyerek évi támogatásának, a különböző alapítványi pénzeknek, és még sorolhatnám, de hát a magyar ember hálátlan… Szóval, azért kicsit szálljunk már le a földre, nem olyan könnyű mindenkinek világgá menni, van aki szeret itt élni, van aki azt vállalta, hogy pont itt fog küszködni, itt próbál meg fejlődni és nem biztos hogy minden itt élő magyar ember lett keserű a múlt sérelmei miatt, van itt olyan is, aki nem a keserű életérzést választotta, hanem a reményt! És van olyan magyar ember ebben az országban, aki azt mondja, hogy azokat előlegezi meg a bizalmával, a szavazatával, aki leül azokkal, akik képviselik az érdekeit minden szinten, akikhez be lehet kopogni, ha baj van. Én bekopogtam. És azt mondták, tessék…

És ha most azt kérdezi valaki, miért léptem be a VMSZ-be, nagyon rövid lesz a válaszom: azért mert az MM annyira gyűlöli a VMSZ-es embereket, hogy úgy vagyok vele, tudnak ezek valamit, ha már egy maroknyi keserű ember ekkora erővel irigykedik rájuk, hogy még arra is képesek, hogy ország-világ előtt leégjenek…

Zárszóként pedig álljon itt egy gondolat, amit imádságként szoktam mondogatni:

"A lelkedet változtasd meg, ne az eget, ami alatt élsz! " Seneca

Illés Hajnalka