You are here

Nemrégiben a Gyimesekben jártam. Sokadmagammal. A kishegyesi hírös népi táncegyüttes volt a gyimesi barátaink vendége. Gyimesi táncokban szándékoztak pallérozódni a mieink. S én velük tarthattam. Nem azért, mert én járom a legropogósabban a népi táncot, sajnos. De sokkal inkább azért, hogy képviseljem és bemutassam Vajdaságot, és jó lokálpatriótához híven, természetesen Kishegyest.

A tánc és az előadások mellett nem titkolt szándékunk volt, hogy pihenjünk, kikapcsolódjunk. Távol mindentől, a történelmi, az ezeréves határtól mindössze pár tíz kilométerre. S ehhez minden adott is volt. A helyiek vendég szeretete, törődése, a gyimesi táj, a hegyek, patakok szépsége. Szavakkal nemigen éreztethető. Leginkább Svájchoz tudtuk hasonlítani. A tájat. Csak ne lenne olyan kemény az élet csángó barátaink számára…

Jól emlékszem, szerdán sor került, mi csak úgy neveztük a vajdasági napra is. Készültünk rá. A táncosok műsorral, Pepe főszakácsunk pedig, igaz nem vajdasági, hanem gyimesi racka juhból, de vajdasági módra készült birka paprikással. S előadással. Minderre összegyűlt a környék apraja – nagyja, Tusnádfürdő alpolgármestere, s a helyi plébános, aki saját elmondása szerint 2500 gyimesinek lelki atyaja. Megmutattunk egy szeletet kishazánkból.

A hegyektől és tengerparttól mentes, de mégis szép és csalogató délvidéki rónaságból (nevettek is rajtam, amikor a Tarcal hegyet, a maga nem sokkal több mint ötszáz méterével hegynek neveztem…). Meséltünk a vajdasági területi autonómiáról, a vajdasági magyarság politikai súlyáról és szerepéről a vajdasági kormányban.

S az itteni magyarság perszonális autonómiájáról, a kisebbségi parlamentről, a Magyar Nemzeti Tanácsról, a kultúra, oktatás, nyelvhasználat és tájékoztatás területén megszerzett jogokról, a vajdasági magyar választói névjegyzékről. Elmondtuk, hogy a magayr nyelv hivatalos használatban van nálunk, a tartományban és minden önkormányzatban, ahol jelen van a nemzeti közösségünk. Azt is, hogy már régóta teljesen természetes, hogy magyar helyesírás szerint írják a nevünket a személyes dokumentumainkban.

Nagy figyelemmel és elismerő tekintetekkel hallgatták beszámolónkat, örültek, hogy a vajdasági magyarság eddig eljutott az autonómia törekvésekben. A székelyek, s csángók is hasonló sikerekre törekszenek.

A Rizgetős néptáncegyüttes fellépését vastapssal üdvözölték. A vajdasági vacsora és hazai pálinka mustra pedig teljessé tette a délvidéki élményt. A plébános úr megtisztelt bennünket meghívásával, hogy vasárnap a nagymise után ismételjük meg az előadást és a fellépést. Hogy minél több helyi barátunk hallhassa, láthassa. Jóleső érzés volt ez az érdeklődés.

A bemutatkozáson, táncon túl sokat túráztunk, beszélgettünk. Jártunk kalibánál, s a Gyimesek egyik legmagasabb pontján a Naskalaton, s megmásztuk a Silyét is. Kitisztulta fejünk a nyugalom és a jó levegő hatására. Valóban kikapcsolódtunk.

De eközben is tanultunk. Sokat. Például, hogy a csángó, nem székely, de kiteszi a székely zászlót, mert az övé. Meg egyébként is egy az akarat. Láttuk azt, hogy olyan hegyoldalban, ahol mi óra hosszat sétáltunk egy irányba, ott szénát kaszálnak, takarnak. Évente egyszer, jó esetben kétszer, s nem négyszer, mint mi itt errefelé. Láttuk azt, hogy teheneket és juhokat legeltetnek, őriznek úgy, hogy bármikor medve támadhat rájuk.

S megfigyeltük azt, hogy nincsenek üres házak. Azt mondják a gyimesi ember nem igen költözik el. Tudja, hogy az alföldön jobban, de legalábbis könnyebben élne, de nem vágyik oda. A hegyes között van az otthona. A gyermekek kicsi koruktól fogva munkájukkal segítik a családot, s ez az (el)kötelezettség később sem szűnik meg. Túlzok picit, vagy talán mégsem.

A gyimesi fiatal bárhol jár is a világban, mikor kaszálás és takarás a dolog, akkor otthon van. Szoktuk volt mondani kedves barátommal, klasszikusokat idézve, a család az fontos.

Valaha hatalmas, s gyönyörű ország volt Magyarország, tapasztalhattuk ezt a Gyimesekben. S népes a magyar nemzet még ma is. S éljünk bárhol, a rónaságon vagy a hegyek között, egy biztos: mindig tanulhatunk egymástól.