You are here

A ti ünnepetek! A miénk.

Február van még, két nap az utolsó téli hónapból. De az, hogy reggel, mikor a párom kinyitja az ablakot, madárcsicsergést hallok a kerti tujafákról, és az ágyban hunyorogni kell ébredezéskor, már a tavasz illúzióját hozza... (Igaz, ma reggel a napsütés elmaradt, de a madárcsicsergés nem, és az elmúlt napok ébredés-élményeiből a napsugarakat most is ideképzelem.) 

Szeretem február utolsó napjait. 

Benne van az izgalom, a várakozás. 

A tavasz kezdete egyet jelent márciussal, március 15-ével, az ünneppel.


Számomra nem közhelyes, nem elavult a szó, és ami mögötte van. Kötődéseink. Egymáshoz, a múlthoz, erőfeszítéseinkhez, mindahhoz, ami a jelenben közösségként összetart bennünket. Kapaszkodó a mindennapokban a tény, hogy ahogyan a történelem során annyiszor, akárcsak 1848 tavaszán, most is van lendülete a jelennek, ami magával ragad. 

Nem csak a kis saját, külön életemnek, hanem magyarként, a vajdasági magyar közösség tagjaként.  

Mennyivel többet nyújt napról napra, hogy amikor céljaimat fogalmazom meg, nem csak a kertet körülvevő foghíjas kerítés felújításának és a múzeumi hűtőszekrény lecserélésének az igénye fogalmazódik meg bennem célként az elkövetkező hónapokra, hanem az is, hogy a magam lehetőségeihez mérten hozzájáruljak ahhoz, hogy az idén is minél több magyar elsős legyen az iskolákban, hogy minél több magyar fiatal vállalja az egyetemet. 

Öröm az is, hogy a kisfiamat elvihetem megannyi rendezvényre, hogy szereti a néptáncot nézni és a népzenét énekelni, hogy beírattam a könyvtárba, hogy tudom, két év múlva magyar iskolába megy majd, és önkéntelenül is magyarul fog megszólalni hivatalos helyeken is, mert neki már ez a természetes. 

Akárcsak az, hogy a Bújj, bújj zöld ág mellett a Kossuth-nótát is tudja, mert az apja mellett egyiket is, másikat is teljesen természetesen, egyszerűen megtanulta. 

És ha minderre gondolok, akkor valahogy büszkébb vagyok és    azt érzem, magából az életből, a szépségből több jutott, nekünk. 

Mert az új kerítésért és frizsiderért csak nekem és a páromnak kell megdolgoznunk, de mindazért, amiről  szóltam, a közösség dolgozott meg, dolgozik meg, az MNT-vel, a VMSZ-szel, velem, velünk. 

És ilyenkor, február utolsó napjaiban, márciust várva, az is eszembe jut önkéntelenül, mennyire gazdagok vagyunk, mennyire több jutott nekünk. Emlékszem, a párom mesélte, tavaly, amikor a helyi közösség termét szerették volna igénybe venni a nemzeti ünnepünkre – és amit végül nem kaptak meg, nem kaptunk meg – a DP-s titkár, aki mellesleg magyar és tényleg csak mellesleg, ha egyáltalán az – azt dobta oda neki: Ja, NEKTEK ugye valamilyen ünnepetek lesz?

Igen, NEKÜNK lesz és van ünnepünk. És ezzel együtt annyi minden! Nekik pedig tényleg csak a frizsider és a kerítés maradt.